Rékai Zsolt: Híd 2
60cm x 50cm
Bizonyos értelemben,-bár nem mindig,- festő a legautentikusabb forrás arról, hogy mit tartalmaz egy festmény, amit ő hozott létre. Azonban nincsen mit kezdeni azzal az autentikával, amikor valaki puszta látványt kreált, -és ez a kreáció lehet zseniális is,- ám hiányzik a nyelvi készség, a nyelvi kifejező erő..., az erő ami a képben megvan,-esetleg csupán színdinamikában,- kép elemei hallgatagon építkeznek, illeszkednek ugyan de nincsen közöttük kibontható párbeszéd.
Mit látok akkor?!
Van megjelenő pre-tudásom, strukturáltnak tűnő érzelem, ami sem a kép kitalálásakor, sem festés közben nem igen vált nyelvivé, mert el voltam foglalva a képbe fordítással, a fogyaszthatóvá stilizálással, a technikai megoldásokkal!
Ez az állapot képi és nem nyelvi belekérdezés, meditatív fokuszálások és elszállások sorozata.
Amikor a kép kész, akkor megelégedek azzal, hogy jó lett, hogy érzem, "az ami"! Ez ( "az ami") bizonyos értelemben felületi teljesség.
A nyelvi bejáráshoz más kell!
Vizuális fenomenológia, amit vizuális tér kutatásához vettem át Heideggertől és adaptáltam. Úgy működik, kizárom mindazt a gondolati sémát, amit társadalom rakott rám, iskolák, előadások, könyvek, előítélet. Gondolati űrt képezek és hagyom, rohangászanak, csavarodjanak asszociációs láncok, megkísérellek újként rácsodálkozni arra, ami ezúttal belőlem fakad tárgyal kapcsolatban, és ami megjelenik azt lejegyzem.
Képi esszéről nyelvi esszé születik!
Talán jó esszé, talán gügyüte! Esetleg vannak benne nézőpontok, de az is lehet, hogy akár a kép, a szöveg is csak tákolt "híd kísérlet"!
Mert a Híd híd-hajlatú hajlam. A híd nem ábrázol semmit, csak nyekergő perspektívákat köt össze?!
Ha a kép "introspection" hova helyezzem magamat?! Én vagyok híd-hajlaton a színcsomó, a pont ahol a vászon magától remegni kezd.
Ilyen mondatokat írtam jegyzetfüzetembe:
"A híd miközben úgy épül, hogy festődik, szétkeni a festőt!"
" Festés közben nem tudom, mi kötődik össze, de tudom, összeköttetés történik, és ez a történés a festmény!"
Amikor tehát a híd nem tartószerkezet, statikai bravúr, akkor festészeti folyamat, ami összeköt két abszurdumot, két színképzetet, amelyek ebben az esetben nem fértek a vászon terébe, ezért visszafordultak, maguk lettek építmény, egy nem lineáris folytatódás.
A festészeti tárgy megfigyelése, az aktuális tudati egység az amin keresztül festő észrevétlen becsúszik a festményébe...
Perspektíva a tajték! A tajték részben alárendelt, kitakart, befogadó,-amiben az ecsetvonások röhögcsélnek, fortyognak, fröccsennek...
A festmény megtörténik! Trough it, onward, onward...
A kép mindig átjutás a megnevezhetetlenen, a megnevezhetetlenbe...
És akkor ott van a lány, aki nem (igazán) a festőre néz, nem néz rám, bár az én nézetem! Át lát rajtam!
Valójában a másik hidat nézi! A hídról hidat néz, amit most én is látok! Lángokban áll!!!
